Lent nem sokat láttam hirtelen. Az dübörgött a fejemben, hogy anyu mikor fog magához térni vajon? Hogyan is csináljam, hogy jó legyen? Közben megtorpantam. A lábam alatt anyu kölcsönkabátjának a gombja volt, az aszfaltba ágyazódva. WTF??? Hogy a bánatba került az oda? Benyomódva, beágyazódva jó mélyen! És méterekkel arrébb, mint ahol elütötték. Néztük apával, és csak egy magyarázatot találtunk rá: valami nem stimmel. Nagyon nem.
A fecskendők még mindig ott hevertek a földön, a gumikesztyűk is, a tű papírja is, steril mull lap csomagolóanyaga (egyértelmű volt, hogy ott látták el az anyukámat), de méterekkel arrébb mégis hogy lehet belenyomódva az aszfaltba január harmadikán, hideg időben egy kabátgomb? 😮
Majd csörgött a telefonom. Egy ismeretlen szám – igen, már felveszem azóta -, bemutatkozott, L. (személyiségi jogok miatt nem írom ki a monogramját), ő ütötte el “a mamát”, de esküdözött, hogy nem akarta. Megnyugtattam, hogy oké, értem, de árulja már el, hogy a fenébe sikerült elütnie. Hát, elmondta. Hazahozta a F.-t, mert munkahelyi balesetes volt, és hát inkább hazahozta gyorsan, mintsem a Kenézybe került volna, ahol ellátják a sérülését, stb., magyar vállalkozó a főnök, naná! És hogy ő csak beugrott a boltba egy kávéért (a bejáratnál van egy kávéautomata), és úgy tolatott hátra, hogy azt figyelte, nehogy kiboruljon a kávéja. És ő bemenne “a mamához”, mondjam meg, hol van, vinne neki narancsot, gyümölcsöt, stb., csak hogy segítsen ezzel és meggyógyuljon gyorsan. Felvilágosítottam, hogy anyukámhoz feleslegesen megy, mert nincs magánál. Emellett cukorbeteg, és nem lehet neki vinni csak úgy gyümölcsöt, mert szigorú a szénhidrát-bevitele, amit nagyon lelkiismeretesen be is tart. Hát jó, akkor majd szóljak, mikor lehet meglátogatni, mert bocsánatot kérne. Naná, hogy szólok!
A lányok nem értették, amikor mondtuk nekik, mi történt Nagyival. Igazából azt nem értették, mit jelent az, hogy nem mehetünk hozzá a kórházba, meglátogatni, miért ütötte el az a bácsi, miért bántotta. Próbáltuk lefordítani nekik gyereknyelvre (2,5 és 9 évesek voltak akkor), hogy mit is jelent a “nincs magánál Nagyi”. Mert azt egyből tudtuk, hogy nem sok jót szülne, ha most meglátnák. Még én is megijedtem, ahogy kinézett az anyukám, hát még a gyerekek…!
Másnap, január 4-én délután már anyu az intenzíven volt. (Így, utólag végiggondolva, ott volt a legjobban ellátva, az volt a legjobb hely számára, és ott nagyon törődtek vele.) A jobb oldalon az első ágyon feküdt. Az egész egyetlen kórteremből állt, azt hiszem, 6 ággyal, hátul középen a nővérpult volt. Ott, az ott dolgozó nővérkék nagyon aranyosak voltak. Elmondtuk, kik vagyunk, kihez jöttünk, és (csodák csodájára) nem kellett órákat várni arra, hogy mondjanak valamit anyuról. Sokat nem tudtak mondani, csak azt, amit mi is tudtunk, láttunk: időnként felriad, de alapjában véve alszik folyamatosan. Ami jó dolog nagyjából, hisz addig is gyógyul. Erős a szervezete, tudjuk, tudtuk, hisz legyőzte a mellrákot. Cukorbetegen.
Minket megismert. Sőt, az ott töltött idő alatt két alkalommal magához is tért. Szólt, vagyis próbált szólni, hogy neki a mellékhelyiségbe kellene mennie. Mi pedig próbáltuk elmagyarázni neki, hogy most ezt nem tudjuk megoldani, mert csövek lógtak ki belőle mindenhonnan. Az orrából, mindkét karjából. Hála Istennek, lélegeztetni nem kellett, tubus nem volt lenyomva a torkán. Amikor óvatosan megpróbáltam tudakozódni tőle, mire emlékszik, annyit tudott elmondani, hogy a fejét beütötte, és piros ruhás fiatalemberek segítettek neki. (Megtaláltam nemrég a rendőrségi papírok közt azt a cetlit, amire a két mentődolgozó neve volt felírva, az egyiküket sikerült beazonosítanom a facebookon, megköszöntem nekik a munkájukat, mert tényleg hálás vagyok nekik, hisz az anyukám rájuk emlékezett legalább, hogy ők segítettek rajta. Tudom, érzem, hogy anyu is ezt akarta volna.) De annyira ki akart menni, hogy nem nagyon tudtuk leállítani. Kelt volna fel az ágyból! Akarat- és életerő az munkálkodott benne, nem gyengén. Tanácstalanul néztünk a nővérkére, hogy most mitévők legyünk. Ő pedig mondta, hogy nem tudunk mit csinálni, a gyógyszerek ömlenek a szervezetébe, hogy minél hamarabb saját lábára állhasson, nem állíthatjuk most fel.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: