Megjelentem időben a rendőrségen. Tudom, hogy nagyon sok idő telt el, ill. lett átugorva, de a nyomozás tekintetében – mert fel van a kórház jelentve – nem lehetett írni sok dolgot. Vagyis nem volt érdemes.
Lényeg: a nyomozás lezárulóban van, a foglalkozáskörében elkövetett veszélyeztetés vagy micsoda ennek a hivatalos neve. A kórház egy… nem tudom, mit mondjak, de kb. valahol a trehány és a semmirekellő közt tudnám elhelyezni őket, ha jellemezni kellene. Csúnya dolog, de az, hogy eltüntetnek egy halom papírt, és én végigbogarászok 800(!) oldal iratot kb. két óra alatt, azért, hogy ők eltussoljanak valamit… hát, nem túl jó mulatság volt.
Kiderült, hogy mivel eltűntek az adatok az anyukámról, ergo se papíron, se számítógépes rendszerben nincs annak nyoma, hogy mit is csináltak vele majdnem egy hétig – és ez senkinek, de senkinek nem tűnik fel -, még a nyomozóhatóság erőteljes ráhatása miatt sem indítanak belső vizsgálatot az ügyben, ez mindennek a teteje!
Mert igen, kérem, ma, Magyarországon így működik a rendszer, hogy felveszünk egy beteget, és ellátjuk a szakma szabályainak megfelelően, ám ezt – hiába kellene -, nem vezetjük papíron. Vagy ha vezetjük, valami akkora nagy simlisséggel, hogy jobbnak látjuk eltüntetni. Nem annyira érdekelne a dolog, ha nem az én anyukám halt volna bele a dologba…
Nem, nevet nem fogok írni, melyik kórház az, sokan tippelhetnek, melyik ez az intézmény, ráadásul igencsak el fogják találni. Legalábbis a környékbeliek.
Marha nagy poén: én fizettem is érte, hogy ott legyen az anyukám, és rendesen ellássák! Szájbarágósan megkapta a kórház, leírva, hogy mi-merre-hány méter. De ennyit ér egy ember nekik… 🙁 Mert csak egy sorszám, hogy a 382596 sz. beteg meghalt. Pardon, exitált. Ez a hivatalos neve a dolognak. Lázalapot, kórlapot, semmit nem csatolunk hozzá. Minek. Rákenjük a másik osztályra, hogy ők voltak a ludasak. A másik osztály orvosa pedig azóta Merkel néni vendégszeretetét élvezi – oda szoktak kimenni innen dolgozni az orvosok, tapasztalat -, és nem fog emiatt a tanúskodás miatt hazajönni, mert nem az ő dolga, hogy mielőtt hozzá került volna a beteg (halott), mit csináltak vele a kollégák a másik osztályon. Oké.
Én viszont itt állok, rahedli gonddal a fejem fölött, anyátlan korcsként, a gyerekeim nagymamátlanul-nagypapátlanul, és senki nincs, aki venné a fáradtságot és legalább a fülembe súgná, hogy “bocs, elb*tuk, hülyék voltunk”.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: