Az intenzíven azzal fogadtak, hogy beszéljünk az osztályvezető orvossal. Nem öt perc volt, mire előkerítettük. Főleg, hogy egyáltalán nem tudtuk, ki az, hogy néz ki, mi a neve, és hogyan érjük utol. A nővérpult – az általános – átirányított a trauma részhez. Onnan visszaküldtek az intenzív oldalon levő nővérpulthoz. Majd fel-le járkáltuk az egész épületet (azt hiszem, 9 emeletes), mire megtaláltuk, hogy kihez is kell mennünk. Mert nem úgy van ám az egészségügyben, hogy egy adott osztályhoz egy orvos tartozik, akitől lehet kérdezni! Nem! Kérem minden betegnek van egy külön orvosa, amit a beteg éppen nem tud. (Momentán a beteg magáról sem tudott semmit, de ez most huszadrangú kérdés.) Sőt, a nővérkék sem tudják, ki kihez tartozik. Hogy ezt hogyan osztják el a kórházba, hát a fene se tudja. De mi, az átlag állampolgárok aztán végképp nem!
Az orvostól a következőket tudtuk meg – nagyrészt latin kifejezésekkel; közöltem vele, hogy nincs orvosi diplománk, sem latin felsőfokúnk, de még az ógörögöt sem értjük, legyen szíves fordítani, legalább a másállapotomra való tekintettel, hogy ilyenkor egy kicsit lassabban fog a nők agya -: anyu valahol eltűnt. Nem fizikálisan, hanem szellemileg. Megrekedt egy szinten, és nem tudnak jelenleg kapcsolatot teremteni vele. Az oka: az agyát ért sérülés tovább fokozódott, tehát nem csak bevérzés, hanem vizesedés is fellépett, ami piszokmód fájt neki (ezt én szedtem ki belőle, mert ugye velem valahogy tudott kommunikálni), hisz nyomta az eltört koponyáját. Jobb oldalon és a homloklebenynél is van vizesedés. Műteni kell. Majd. Nemsokára. Mert most nem stabil annyira az állapota, hogy egy műtőbe való szállítást túléljen – az altatásról nem is beszélve. Kössz.
A műtét konkrétumáról annyit mondott, hogy át kell anyut szállíttatni a Klinikára, mert ott csinálnak söntözést, a Kenézyben nem. De jóóó! :/
Az intenzívről még annyit, hogy amikor ez az “eltűnt valahol” kiderült, hirtelen beengedték a két gyereket velünk a kórterembe. Anyu felismerte őket! 🙂 Velem madarat lehetett volna fogatni! 🙂 Engem ugyan nem igazán, apát sem, de a gyerekeket felismerte! Tudta, hogy az unokái! Csodálatos volt! 🙂 Apró örömök az életben – és hihetetlen, hogy egy baleset után már ennek is örül az ember.
Mondanom sem kell, a műtétből nem lett semmi, valamit bevezettek a gerincébe, miután kikerült az intenzív osztályról. Olyan volt, mint egy állat. Szó szerint úgy viselkedett az anyukám. Csak sejtem, hogy nem adtak neki (jó nagy adag) fájdalomcsillapítót, amikor bevezették a gerincébe vagy a gerince mellé a csövet. Mert – ahogy észrevettem – azzal volt nagyon sok “orvos”, “ápoló”, hogy “úgysincs magánál, minek fájdalmat csillapítani neki?”. Csúnya dolog, de ez volt az észrevételem.
Így hát fogták és kikötözték. De mint egy kutyát! Komolyan! Mert “elmászkál”, “zavarja a többi betegtársát” és hasonlók voltak a magyarázatok. Az “elmászkál” úgy, ahogy van, baromság, hisz segítség nélkül az ágyból sem tudott kiszállni. Hogy ki és mikor fürdette, nem tudom. Mi nem tudtunk ott lenni sem reggel 7-kor (gyerekeink vannak, akiket ki kell szedni az ágyból, a nagyobbik ráadásul iskolába járt már akkor is, a kisebbik még csak 2,5 éves volt), sem este 8-kor (szintén az előbbi okokból kifolyólag, mert ugye a saját gyerekeinket is fürdetnie kell valakinek), úgyhogy bent hagytunk mindent: szivacsot, kedvenc tusfürdőt, törölközők garmadát, stb., és csak bízni tudtunk benne, hogy megmosdatják. Volt, hogy láthatóan napokig nem mosdatták. 🙁 Amikor meg bent voltuk, nem lehetett elvinni mosdatni, fürdetni, mert milyen már az, hogy eltérnek a hozzátartozó kedvéért az önmagáról nem sokat tudó beteg érdekében – ja, és hát kétségbe vonja a kedves hozzátartozó, hogy ellátták a beteget? Ejnyemár, no!
Ekkor történt egy olyan, amit a mai napig nem tudok lezárni magamban. Anyut le akartam fotózni – telefonnal -, és párom nem engedte. Mert micsoda dolog, hogy így lefotózom, miért nem várom meg, hogy kikerüljön onnan, meggyógyuljon, hisz nemsoká már ott tartunk, pár hét és kint vagyunk vele, aztán csak tornáztatni fogunk bejárni vele. Utolsó kép lett volna – csak azt akkor még nem tudtuk. És szintén ekkor, az egyik látogatáskor nagyon keservesen sírtam belül. Az anyukám a nagylányom után nyúlt. Aki pedig elrohant, kifele, a társalgóba, mert ott volt a tévé és ment benne valami mese. De anyu utána nyúlt! Valamit akart mondani neki. Nem nekem, nem nekünk, csak Neki. Láttam anyun, hogy nagyon rosszul esett neki. Csalódottság ült ki az arcára. Ritka, ottani tiszta pillanatai közül ez volt az egyik, és a gyermekem elfordult tőle, pedig ő volt az első unokája, akire teljesen emlékezett, nem tudta törölni az agyából semmiféle törés, vizesedés, bevérzés. Az a kapocs…!
Aztán egy nap nem láttuk sehol anyut. Azt a pár másodpercet senkinek nem ajánlom; az utána következőket sem. De ez egy másik történet.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: